Ketten a tavon

"Történetek nem csak úgy születnek, hogy az emberek cselekszenek, hanem úgy is, hogy beszélnek egymással. Elmondják egymásnak történeteiket. Megvédik magukat a másik elől. Ezért ez egyszer megpróbáltam csakis párbeszédeket írni. A mesének abból kell kikerekednie, hogy különböző emberek különböző okok miatt egymással beszélnek." - írta Walter Matthias Diggelmann
"Jesszusmaris, mi lesz itt..." - gondolta Ross.
Aztán valahogy közös nevezőre jutottak.


Walter Matthias Diggelmann Ketten a tavon című regénye egy elfeledett mű.
Az íróról magyar nyelven konkrétan semmit sem találtam a neten. A wikis adatlapja német, fordításból csak francia és portugál van.

Ki ez az ember...?

A könyv előszava a segítségemre sietett. Digelmann egy producer ismerőse írta a könyvhöz, és abból egy elég jó kép rajzolódik ki erről a "hórihorgas" alakról.

1927-ben született Zürichben egy munkásasszony törvénytelen fiaként. Fiatalkorában a nagybátyjánál tanult órásmesterséget, de rossz magaviseletű volt, így zsebpénzt nem nagyon kapott. Problémáját egyszerűen oldotta meg: Lopkodni kezdett.
Amikor lopásai kiderültek, 1944 végén Olaszországba szökött, ahol német fasiszta katonákba botlott, akik egy darabon magukkal hurcolták. Amikor megpróbált meglépni tőlük, a háború végéig börtönbe csukták.
Amikor hazakerült Svájcba, a rokonai elmegyógyintézetbe záratták.
Ekkor még csak 18 éves volt.
Itt találkozott egy random diákkal, akinek elmesélte eddigi kalandjait. A diák úgy föllelkesült Diggelmann stílusán, hogy azt mondta neki, elmehetne írónak is. Walter komolyan vette, és úgy döntött, ő akkor igenis író lesz.
Miután kiengedték, bármit elvállalt a megélhetésért. Volt szállodaportás, kifutófiú, gyári munkás, építőmunkás. Közben pedig folyamatosan írt. Cikkeit és írásait elkezdték felfedezni, bekerült a sajtó és a média világába, rádiódramaturg, színházi segédrendező, majd riporter lett belőle, többek között bírósági tudósításokat is írt.

1968-ban, 15 év házasság után a felesége elhagyta egy másik férfi kedvéért.
Ugyanebben az évben Zürichben megvádoltak egy 16 éves fiút, hogy megölt egy szintén 16 éves lányt.

Diggelmann elvonult a világtól, és válása feldolgozására egyfajta terápiaként írni kezdett. Kiírta magából a kapcsolata kudarcát, ugyanakkor egy másik történet is foglalkoztatta. Tudósítóként betekintése volt a rendőrségi aktákba, és elkezdte feldolgozni a megvádolt fiú történetét így az öngyógyító írás és a bűnügyi sztori házasságából hamarosan alakulni kezdett egy hibrid regény.

A Ketten a tavon egy család története.
Herbert Epstein egy stagnáló példányszámú, mindössze 12 oldalas kis bulvárlap, a Mittagblatt főszerkesztője. Megszállottan keresi a pénzt, hogy a feleségének mindene meglegyen. A házassága ezalatt inogni kezd. Az asszony, Silvia ugyanis egy ideje szeretőt tart.
A fiuk, Oliver közben szintén furcsán viselkedik. Érzékeli szülei válságát, tisztában van anyja kilengéseivel, és a saját módján lázad. Ellopja apja motorcsónakjának kulcsait, és kimegy a tóra könnyűvérű kis osztálytársával, Ruth Kautzzal.
Ruth aztán soha többé nem kerül elő.

A kislány azzal ment el otthonról, hogy motorcsónakázni indul egy osztálytársával. A rendőrség ez alapján hamar beazonosítja Oliver Epsteint, a csónakházban pedig megtalálják a lány cipőjét.
Olivernek korábban akadtak fura elszólásai, de a szülők túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy a saját nyomorukban dagonyázzanak, mire pedig észbe kapnak, a nyomozók kopogtatnak az ajtón. És míg Herbert Párizsban nyalogatja lelki sebeit, a Mittagblatt egyik gátlástalan riportere, Sailer, egy jól felfújható bulvársztori reményében megszökteti az első számú gyanúsítottat, saját főnöke fiát.

Diggelmann beváltotta az előszóban leírt "fenyegetését". Olyan sztorit kanyarított, amiben (szinte) kizárólag párbeszédek vannak. Időnként bukkan fel egy-egy "mondta XY" vagy "felelte YX", ami nem tartozik a párbeszédes részhez. Néha van a fejezet elején néhány mondatos felvezető, hogy épp kik is beszélgetnek egymással, de ezeken kívül, nagyjából, többékevésbé és majdhogynemegészében ésúgyáltalában olyan, mintha egy dráma lenne.
Csak itt nincsenek külön jelölve a szereplők, hanem egybefolyik az egész szöveg.
Kezdetben ez rettenetesen zavaró volt, főleg, hogy nem használt kötőjeleket sem az új megszólaló jelzésére, sem a tulajdonképpeni közlés cselekménytől való elválasztására. Ebbe eleinte rendesen bele lehet kavarodni, de szerencsére mindig akadt egy megszólítás, vagy másféle azonosítás, ami betájolta, hogy épp ki is beszél. Aztán pedig úgy megszoktam, hogy észre sem vettem.
Nem meglepő, hogy hangjáték is készült belőle. Ott teljesen működhet a dolog.
1970-ben Svájcban egyébként filmet is forgattak a sztoriból Oliver! címmel.

Narrátor hiányában egy érdekes jelenség lép fel. Az események tekintetében csakis a szereplők közléseire hagyatkozhatunk, és semmiféle információval nem rendelkezünk az elhangzottak valóságtartalmáról.
Szóval... ki hazudik és miben...?

"   Erőltesd meg az emlékezetedet Oliver. Bizonyos ellentmondások vannak aközött, amit reggel elmondtál nekünk és aközött, amiről ma este beszámoltál.
   De az ügyész elégedett volt velem?
   Bizonyára, de én csakugyan komolyan gondolom, hogy erőltesd meg a memóriádat, és próbáld meg felidézni, hogy mi történt.
   Az is lehet, hogy minden egészen másképp történt, mondta Oliver." - 202. oldal

Ez a regény semmiképp sem krimi. Az csak a felső réteg.
Alatta van a másik, ami az emberi kapcsolat, a házasság, és a szerelem egyéni tragédiájáról szól.
Végül pedig harmadik rétegként ott az "újságcsinálás" és a bulvárújságírás elég erős kritikája.

Az első réteg feszültséget teremt. Meghalt-e egyáltalán Ruth? És ha igen, valóban Oliver ölte meg?
A második réteg inkább szomorkás, de egyszersmind kissé bosszantó is. Valahol olyan szinten banális, hogy érezni rajta: Ezt a valóság szülte. Herbert és Silvia olyan dolgokon vekengenek, ami tényleg egyénivé (mármint hogy csak rájuk vonatkozóvá) teszi a kis tragédiájukat. Tényleg milyen kis szarságok mérgezik meg a kapcsolatokat... Ez az a rész, amit Diggelmann terápiás jelleggel írt ki magából. Állítólag annyira a saját életükből emelt át konkrét párbeszédeket és helyzeteket, hogy a regény megjelenése után exneje és új pasija pert is indított ellene.
A regény harmadik rétege, az újságkészítést érintő rész volt az, amin viszont elég jól szórakoztam. Epstein szembehelyezkedése a Sailer képviselte "slágercikkes" mocsokgyártással rendesen a helyén van. Mert van, ami nem változott 1969 óta. Sőt, lehet, hogy a bulvár még durvult is...

Ennyit erről.

Diggelmann regénye nem egy könnyű falat. Folyamatos figyelmet igényel, és a mai cselekményorientált olvasási kultúrában nem állja ki a tömegek próbáját. Amit azonban a regény végén a történetekről ír, azért már érdemes volna elolvasni.
Örülök, hogy felfedeztem ezt a könyvet.